Az elektromos légkondicionálás a 20. század elején indult hódító útjára. Az első valódi klímákat ipari céllal gyártották, ami a szükségleteken túl a készülékek árával és méretével is magyarázható.
Történelem és klíma, 2. rész.

A modern elektromos légkondicionáló berendezések megszületését Willis H. Carrier amerikai feltalálónak köszönhetjük. A fiatal mérnök a New York állambeli Buffalo Forge Companynál kezdett kísérletezni a légkondicionálással. A célja az volt, hogy javítson a vállalat egyik legfőbb üzletfele, a Brooklynban működő Sackett &Wilhelms Nyomda gyártási folyamatain. A problémát az okozta, hogy a nyomdaüzemben kialakult magas páratartalmat és extrém hőmérsékletet már nem lehetett kezelni a hagyományos módon, az üzemcsarnok tetőablakain át történő szellőztetéssel. Az egyre nagyobb tételben tárolt papíranyag a nedvességtől eldeformálódott, és alkalmatlanná vált az egymást követő fázisokban felvitt festékrétegek fogadására.

Hála a szmognak

Carrier fejéből egy ködös pittsburghi vasútállomás peronján pattant ki a megoldás. A szmogra hajlamos település egyik légköri jellegzetességeként a hűvös, nedves reggeli levegő még a szárazabb nyári napokon is kitartóan megmaradt a város fölött. Carrier elbeszélése szerint Buffalóba való visszaindulásának napján is ez volt a helyzet. A vonatra várva azt a következtetést vonta le, hogy a hideg vízpára hosszú távon képes meggátolni a levegő felmelegedését. Ha ez így van, akkor meg lehetne próbálni a nedvességtartalom szabályozásával befolyásolni a levegő hőmérsékletét.„Ha telíteni tudnám a levegőt, és szabályoznám annak hőmérsékletét a telítettségi szinten, tetszés szerinti nedvességet tartalmazó levegőt tudnék létrehozni. Meg tudnám csinálni úgy is, ha finom vízpermeten vezetném keresztül a levegőt, ezzel valódi ködöt képezve” – gondolta.

A világ első légkondija

A buffalói fejlesztőműhelyben hamarosan megépült a prototípus, s ahogy Carrier eltervezte, a nyomdai gyártási folyamatok javítását célzó innováció nemcsak a hőmérsékletet, hanem a páratartalmat is szabályozta. Találmánya, az első modern légkondicionáló berendezés 1902. július 17-én kezdte meg működését. A szabadalmi leírás szerint a készülék a levegő előzetes kezelésére szolgál, amely levegőt épületek szellőztetésére, fűtésére használhatunk.

A berendezés azáltal fejti ki a hatását, hogy a légáramba beépített szórófejek vízpermetet fecskendeznek. A vízpermettel telítődött levegőáram az útjába helyezett lemezbordázaton keresztülhaladva jut a belső térbe. A lemezbordázat felülete elősegíti az áthaladó levegőáramból a folyékony szemcsék megkötését. Mivel a szemcsék megkötik a levegőszennyeződést okozó szilárd részecskéket, a lemezbordázatról elvezetett nedvességgel egyúttal a szennyező részecskék is eltávoznak, ezáltal a készülék mintegy átmossa az átáramoltatott levegőt. A vízpermet hőmérsékletével az átáramoltatott levegő hőmérséklete és/vagy nedvességtartalma is befolyásolható.

Az egyre növekvő kereslet kielégítésére később megalakult a Carrier Air Conditioning Company. Willis Carrier innovációja számos iparágat előmozdított: a legkülönfélébb termékek gyártását tette hatékonyabbá, közvetlen beindítója volt a nyári mozifilm-kasszasikereknek, és a találmány által lehetővé tett precíz hőmérséklet- és páratartalom-szabályozás a bevásárlóközpontok, az óceánt átszelő repülőjáratok, valamint az internetet ellátó számítógépek és kiszolgálók létrejöttében is meghatározó szerepet játszott.

Megszületik a „légkondicionálás” kifejezés

Carrier szabadalmának benyújtásakor a légkondicionálás (air conditioning) kifejezés még nem létezett. Ezt csak néhány évvel később, 1906-ban alkalmazta Stuart Warren Cramer saját szabadalmi bejelentésében. Az Egyesült Államok vezető textilipari központjában, az észak-karolinai Charlotte-ban dolgozó mérnök a szövéshez használt textilszál nedvességtartalmának megőrzésére javasolta a levegő megfelelő „kondicionálását”, a kifejezést a „vízkezelés” analógiájaként használva.
Cramer a nedvességet a szellőztetéssel kombinálta, hogy szabályozza a textilüzemek páratartalmát. Míg a szabadalmi bejelentésben a textilszál „kondicionálását” említette, 1906 májusában egy előadásában már így fogalmazott: „A légkondicionálás kifejezés magába foglalja a nedvességtartalom szabályozását, a levegő tisztítását és fűtését, továbbá a szellőztetést”. Willis Carrier elfogadta a kifejezést, és később cége nevébe is beépítette.

A lakóterekben is megjelenik a klíma

A 20. század első évtizedében tehát megkezdődött a Carrier-féle légkondicionáló térhódítása, eleinte az iparban, majd a magánlakásokban is. A magánemberek közül elsőként Charles G. Gates minneapolisi milliomos adott megbízást Carriernek 1914-ben, hogy új, firenzei reneszánsz stílben épülő 40 hálószobás házát lássa el hűtött levegővel. A légkondicionáló berendezés „beltéri egységét”, egy kb. 2×2×6 méteres szerkezetet az itáliai reneszánsz bútorművesség formajegyeit viselő fadobozba zárták, a friss levegőt beengedő nyílásokat hatalmas, téglalap alakú, aranyozott fémlamellák díszítették.
Felismerve, hogy a légkondicionálás egy napon a magánlakások megszokott része lesz a melegebb éghajlatú régiókban, David St. Pierre Du Bose mérnök központi klímahálózatot és szellőzőnyílásokat tervezett Meadowmont nevű, 1933-ban épült impozáns otthonához. Minden valószínűség szerint ez az észak-karolinai épület az Egyesült Államok egyik első, központi klímával felszerelt magánháza.
Mindezzel együtt a világválság és az azt követő háború az 50-es évek második feléig elodázta a légkondicionálás terjedését a magánlakásokban. Az 1960-as évek végére azonban az Egyesült Államokban a legtöbb új építésű lakóház már rendelkezett központi klímaberendezéssel. A dobozos légkondicionáló egységek ez idő alatt olcsóbbá váltak. A klímahasználatában élen járó országban 2015-ig csaknem százmillió otthonban, vagyis az amerikai háztartások körülbelül 87 százalékában működött légkondicionáló rendszer.

Az első rész itt olvasható.